Tükör monológ

2007 január 7. | Szerző: Freya |

 

Szia kedves!

 Látlak, ne is próbálj elbújni! Ott vagy a tükörképemben, hiába hagytál itt egyedül az üres szobában, hogy csak magamat lássam a nagy ürességben. Tudhatnád, hogy már rég nem olyan egyszerű ez a történet, hogy csak felkelsz, összepakolsz és már itt sem vagy. Visszajössz hozzám, nem kétséges. Ott van a szemed a szememben…beléd látok.

 Ne nézz őrültnek, nem vagyok az… Vagy legalábbis nem annyira. Csak amennyire kell, ahhoz, hogy szerethesselek. Na mondjuk ahhoz kell egy ici-pici abnormalitás. Ne mosolyogj rám így, igazat mondok! Nem is tagadhatod, hogy igen furcsa páros vagyunk mi ketten… én például most is a saját tükörképemhez beszélek. De Te sem mondhatod, hogy teljesen átlagos vagy a művészi elvontságoddal. A takanyó meg is jegyezte, hogy néha magadban beszélsz és nem hallod, amit mond neked… ajánlott egy jó elmeintézetet.

 Az apróságoktól eltekintve egész jól megvagyunk mi ketten… azt mondod sokat vitázunk? Meglehet! Na és? Egy idő után mindig kibékülünk…úgy 20 másodperc múlva, ezen  igazán nem kell problémáznod. Ja hogy ez a legutóbbi túl sok volt? Én mondtam, hogy hagyjuk abba. Igazán nem kellett volna elmenned. Kezdek fázni. Hideg van és sötét. Még mindig nem jöttél vissza…Csúnyán itt hagytál.

A saját szemembe meredek. Vagy a Tiedbe? Régen összeolvadt a kettő. A számat nézem, csak a Tieddel együtt mosolyog. Halványulnak a fények, idebent már egész sötét van, homályosak a körvonalaim a tükör képében. Mennyi idő telhetett el? Fél óra vagy netán egy egész nap? Nem érzékelem az időt, ahogy semmi mást sem. Még mindig nem jössz. Valahogy üres minden… Rég itt kéne lenned.

 Még mindig nem mozdulok.. A Hold éppen rám süt az ablakon keresztül, kísérteties fénybe foglalva arcomat-arcodat. Esőillatú szellő libbenti meg a függönyöket és egy könnycsepp csendesen vándorolni kezd lefelé a szememből. A telefonért nyúlok és tárcsázom a számodat. Hallom a jól ismert csengőhangot az ablak alatt. Felveszed, de nem szólalunk meg. Lépteid alatt dobog a lépcső, és még mindig a tükörképem lesem, ahogy elmosolyodik az ajtó kivágódásakor…

Nincs semmi baj szívem…